Egyre többen szólalnak fel amellett, hogy nem jó dolog túlzottan leterhetni a gyerekeket az iskola utáni magánórákkal és egyéb foglalkozásokkal. Hagyni kell, hogy gyerek legyen, hát mikor ha nem most, és játsszon eleget. És a képességek fejlődése érdekében is megfontolandó gondolat ez: a játék ugyanis nyilvánvaló szerepet játszik a kisgyerekek kognitív (megismerési, gondolkodási tevékenységek) fejlődésében éppúgy, mint fizikai vagy szociális fejlődésében.
Persze egészen másképpen játszanak a gyerekek különböző életkorokban. 2 éves koruk végére például már képesek úgy tenni, mintha a játékautó vagy a játékmaci igazi lenne, vagy egy fogast repülőnek tekinteni. Ebben a korban a játékok, és főként ezek a játékok magányos tevékenységek: ha több gyerek is játszik együtt, általában egymástól független a tevékenységük.
Ezzel szemben az óvodáskorban ez a "mintha-játék" továbbfejlődik: nemcsak összetettebb lesz, de szociális tevékenységgé is válik, már nem csak egymás mellett, de 4-5 éves korukra már többször játszanak együtt is a gyerekek. Azért is érdekes ez a szakasz, mert itt már szociális szerepeket alakítanak ki egymás között a gyerekek, ráadásul az egész játékmenet közös értelmezést igényel, amelyet tisztázniuk kell. Már igazodniuk kell másokhoz, le kell fektetni az alapokat. Ezt egyébként szociodramatikus játéknak is szokás nevezni. Az Egyesült Államokban valamint sok európai országban is az óvodáskort a fantáziajátékok időszakának (azaz eljátsszák, mintha úgy lenne) tartják.
Nézzünk egy példát: az óvodáskorban gyakori, hogy a gyerekek "papás-mamást" játszanak, azaz kiosztják egymás között a szerepeket, miszerint lesz valaki apuka, valaki anyuka, valaki pedig kisbaba (ezt a szerepet van, hogy egy játékbabával oldják meg). A játék során mindenki igyekszik a szerepe szerint viselkedni olyan módon, ahogy azt látta otthon, a televízióban, és így tovább. A gyerekek tehát ismerős jelenetekből állítják össze a szociodramatikus játékaikat, ugyanakkor a felhasznált forgatókönyveket nem pontosan másolják. Például aki az anyukát játssza, nem biztos, hogy ugyan azokat mondja vissza, amiket otthon hallott: kiindul ugyan abból, amit saját anyukájától lát, de kiszínezi azt a fantáziájával.
A gyerekek ugyanakkor sokszor játszanak el már-már "színdarabként" számukra kedves meséket, vagy azoknak egy-egy jelenetét. Ahogyan azt már korábbi írásunkban megfogalmaztuk, a gyerekek számára mindig az a mese a legkedvesebb, ami valahogyan segíti őt a lelki fejlődés azon szakaszában, ahol éppen tart, segít megoldani azokat a problémákat, amelyek éppen foglalkoztatják. A mesék eljátszása éppen ennyire jótékonyan hathat, hiszen még intenzívebben foglalkozik a mese üzenetével, méginkább magáének érezheti a történetet. Ha kedves, tanulságos - akár el is játszható - meséket kerestek, nézzétek meg Dinó Tivadar és barátainak történeteit a YouTube csatornán, és feliratkozni se felejtsetek el! Ha pedig nem szeretnétek lemaradni további hasonló tartalmakról, iratkozzatok fel a Facebook oldalunkra!
(Forrás: M. Cole & S. R. Cole - Fejlődéslélektan)